Negyvenes éveinkben, erőnk teljében sokféle értelemben elérünk a csúcsra. Ez a "hegytető" az életközép, innen lehet a legmesszebbre látni, a még meglévő távlatokat, de a már kirajzolódó határokat, korlátokat is átélni. Önkéntelen ráámulás, rádöbbenés következik be ilyenkor, annak megtapasztalása, hogy akár teljesültek a gyermekkori fantáziák, akár nem, már nincs többé az az érzés, hogy mindenre van még idő. Bizonyos perspektíva már bezárult, már nem "minden" lehetséges, csak annyi, amihez az életalapokat eddig megteremtettük. Kénytelenek vagyunk felmérni, mit értünk el, és még mik a (reális) lehetőségeink. Számadásunk sokkolóan hozhatja felszínre az eredményeinkkel való elégedetlenség fájdalmát és a "Hova vezet mindez?", "Mi értelme van az egésznek?" "Merre, hogyan tovább?" nyugtalanító kérdéseit. Közben testi, lelki, kapcsolati és életérzésbeli változások is szembesítenek minket a kisebb-nagyobb veszteségekkel, a "külső" és a "belső" bizonyos mértékű átalakulásával. Mindez átrendezést kíván és átrendeződéseket indít. Az öregedéssel aztán újabb kérdések kerülnek előtérbe. Kiért, miért él az idős ember? Kinek fontos a világban? Ki törődik vele? Milyen célok váltják meg a széthullástól, és hogyan találjon erőt, indítékot a további küzdéshez? Hogyan segíthető emberi méltóságának, identitásának védelme és megőrzött értékeinek továbbadása? Nincs egységes "megoldásrecept", csak individuális utak és lehetőségek. Közelítésünk ezért az egyedi, páratlan, egyszeri személyiség élményvilágának optikájából szemléli és követi az élet második félidejét. Rólad, rólam, rólunk szól, valóságközeli módon, ahogyan a történések erőrendszerében, a sorsmenet dinamikájában végigküzdjük az utat, keresve a célját, értelmét, értékét. Személyes tapasztalataim kiegészítő adalékok ahhoz, hogy a legkisebb károsodással a legkedvezőbb kifejlet felé haladjunk, az elérhető legjobb életminőségben.
Negyvenes éveinkben, erőnk teljében sokféle értelemben elérünk a csúcsra. Ez a "hegytető" az életközép, innen lehet a legmesszebbre látni, a még meglévő távlatokat, de a már kirajzolódó határokat, korlátokat is átélni. Önkéntelen ráámulás, rádöbbenés következik be ilyenkor, annak megtapasztalása, hogy akár teljesültek a gyermekkori fantáziák, akár nem, már nincs többé az az érzés, hogy mindenre van még idő. Bizonyos perspektíva már bezárult, már nem "minden" lehetséges, csak annyi, amihez az életalapokat eddig megteremtettük. Kénytelenek vagyunk felmérni, mit értünk el, és még mik a (reális) lehetőségeink. Számadásunk sokkolóan hozhatja felszínre az eredményeinkkel való elégedetlenség fájdalmát és a "Hova vezet mindez?", "Mi értelme van az egésznek?" "Merre, hogyan tovább?" nyugtalanító kérdéseit. Közben testi, lelki, kapcsolati és életérzésbeli változások is szembesítenek minket a kisebb-nagyobb veszteségekkel, a "külső" és a "belső" bizonyos mértékű átalakulásával. Mindez átrendezést kíván és átrendeződéseket indít. Az öregedéssel aztán újabb kérdések kerülnek előtérbe. Kiért, miért él az idős ember? Kinek fontos a világban? Ki törődik vele? Milyen célok váltják meg a széthullástól, és hogyan találjon erőt, indítékot a további küzdéshez? Hogyan segíthető emberi méltóságának, identitásának védelme és megőrzött értékeinek továbbadása? Nincs egységes "megoldásrecept", csak individuális utak és lehetőségek. Közelítésünk ezért az egyedi, páratlan, egyszeri személyiség élményvilágának optikájából szemléli és követi az élet második félidejét. Rólad, rólam, rólunk szól, valóságközeli módon, ahogyan a történések erőrendszerében, a sorsmenet dinamikájában végigküzdjük az utat, keresve a célját, értelmét, értékét. Személyes tapasztalataim kiegészítő adalékok ahhoz, hogy a legkisebb károsodással a legkedvezőbb kifejlet felé haladjunk, az elérhető legjobb életminőségben.
