Az utolsó indiánkönyv

Emlékszel-e még a gondtalan repülésre a betűk hullámzó prérije fölött, a havas hegységrendszerekre szótorlaszokkal, suhanó nyílra, ami utat mutatott a tábor felé, ahol esténként a tűznél felfénylett minden? Eszedbe jutnak-e még a hősi fogadkozások, érzed-e még, milyen volt a szégyen, hogyan örültél a nem múló pillanatnak? Szembenéztél-e már az árulással? Rátalált-e lábad az elhagyott ösvényre, amit maga alá temetett a széttépett könyvekből kihulló felejtés? Visszatalálsz-e csukott szemmel akkor is a tábortűz emlékénél kuporgó árnyakhoz, ha megvetnek, fák közül lesnek rád és minden szavad feljegyzik, hogy ne lehess szabad? Maradt-e benned annyi indián, hogy feléledjenek az árnyak, mert messzire viszi a Mennydörgés Madár a hívó szavad, hogy fellobbanjon a tűz, és négy világtáj felé fújjátok újra a füstöt a kalumetből? Megszólítod-e, lassan már mindent tudva, a Nagyszellemet, elmondod-e neki, hogy hiába zárul be a világ, és már csak vágykép Xántus János és Baktay Ervin életgazdagsága, hiába Borvendég Deszkáss Sándor eltűnő könyvei és sorsa, vannak még vidékek és könyvek a szívben, ahol tipik lapulnak erdőmélyen és éjszaka harci színekben osonó árnyak dacolnak a jelennel, elmondod-e, hogy választhatsz a szégyen és az árulás után, elmondod-e, hogy lehetsz még indián?