Zöldfülű

„Apám 365 frankért vett meg a várostól. Sok pénz egy gyerekért, aki nem lát a szemétől. Ezt eltitkoltam a szüleim elől, ameddig csak tudtam. Nem jó, ha már akkor megfosztjuk őket minden reményüktől, amikor belépünk a házba, ha a lányuk akarunk lenni. Ezt a főnökasszony sulykolta belénk. Nem maradhatunk tovább nála. Túl sokan vagyunk, az emberek közé kell mennünk. Jó azoknak, akiknek ilyen szép a szeme, sűrű a haja, és jók a fogai. Csakhogy a fejünk se legyen ám üres. A fej a legfontosabb szerv. A kart is helyettesítheti. Az emberek nem egyformák. A szülők legfontosabb szerve a türelem.” Így kezdődik a kislány története, aki egy svájci nevelőotthonból kerül új szüleihez, az őt örökbe fogadó házaspárhoz. A történetet, mely az 1970-es évek svájci emigráns miliőjében játszódik, maga a kislány meséli el, aki gyufaskatulyákban gyűjtött és sajátos logika szerint rendszerezett szavak segítségével próbál eligazodni a felnőttek különös világában. A regényt feledhetetlenné teszi kép- és nyelvgazdagsága, egészen egyedi elbeszélésmódja és meglepő humora. „A Zöldfülű látszólag naiv nézőpontja valójában nem töri szét a mondatokat és szavakat, csupán elvezet ahhoz a felismeréshez, hogy a nyelv nem egyszerűen van körülöttünk, hanem tesz valamit: a józanság álarcában ránk támad, kirekeszt. A regényben mindvégig jelen van ez az egészen különleges, humorban gazdag művi nyelv… e regény egy melegszívű ember munkája - életre szóló könyv.” Melinda Nadj Abonyi, Das Magazin „Az ember alig tér magához a csodálatból. Régóta nem olvashattunk ennyi humorral, ennyire meghatóan és ennyire művészi »csiszolatlansággal« megírt szöveget a beilleszkedés nehézségeiről.” Andreas Wirthensohn, Wiener Zeitung