Zenélj, Szókratész! - Esszék

Michel de Montaigne óta esszét nem az ír, aki vitorlát bont, hanem mindig az, aki révbe ért. Távlatát sem a horizont adja, hanem a felhalmozott tapasztalat és a szellős forma. Az osztrák Rudolf Kassner bölcseleti esszészövegei is ennek jegyében születtek. Bennük költői emelkedettséggel ítél, filozófusi körültekintéssel érvel, és teológusi kiegyensúlyozottsággal mér. Fiziognómiai szemléletmódjához, önjogú nyelvhasználatához keveseké hasonlatos: "Szeretem, hogy bármiben, amit írok, köztes terek vannak, átjárja fény és levegő, nincs egészen befoltozva." A kötetben olvasható nyolc, hosszabb-rövidebb írás zene és hallás témakörét járja körül, betekintést nyújtva e méltatlanul elfeledett modern misztikus szellemi felfedezéseket tartogató gondolatvilágába. "Természetesen Mozart arcában kivételt vélek találni, mégpedig, úgy sejtem, abszolút zsenialitása miatt, ami ez esetben az embert szerszámként, sőt játékszerként használja. Mozartnak, hogy paradox módon fejezzem ki magamat, bármilyen arca lehetett volna; vitathatatlan zsenialitása leginkább inkognitóban van jelen, vagy éppen a földön járkáló istenekhez hasonlatosan álruhában, átváltozva jelentkezik. Körülötte minden mitikusnak, valószínűtlennek tűnik, még halála is." * "Vannak, akik arra vágynak, amijük nincs, és vannak, akik arra, amijük már van. Az első mármost az allegóriának, a második a szimbólumnak felel meg. Az előbbiek vágyódása teljesen természetes, magától értetődő, már-már olyan, mint egy számtanpélda; sokat nem is lehet róla beszélni: vagy elérik céljukat, vagy nem. A hiányzó utáni vágy úgyszólván feloldható, oka van, az ember rájön. Hanem az utóbbiak vágyódása az után, amijük valamiképp már megvan, érdekes és eleven és föloldhatatlan és nincs oka és mély, mint a tenger és ragyogó."