Vihar Erdélyben - Nopcsa báró kalandjai az I. világháborúban

PROLOGUS 1920. november, Hátszegi-medence, Románia Gőzmozdony vaskos, fehér füstje csapott az égnek, ahogy szerelvényeket húzva Déváról Hátszeg felé kanyarodott. Erőteljes irama megvadult állatéra emlékeztetett, hangos csühögése felverte a táj nyugodt csendjét. A vagonok pár-názatlan faülésein utasok ringatóztak, akik beszélgettek, kártyáztak, aludtak, uzsonnáztak, vagy épp csak a kora délutáni napfényben fürdő tájban gyönyörködtek. Az egyik kupéban ketten utaztak. Mindketten elegánsan öltöztek és bajuszt hordtak, sötét szemükben harcos vadság villogott. Egyikük, egy negyven körüli, vékony testalkatú, arisztokratikus kisugárzású férfi gondolataiba temetkezve bámult kifelé a vonat kétes tisztaságú ablakán, magas, erőteljes, délies külsejű társa pedig őt figyelte. - Nem is oly rég még úgy éreztem, ha oda jutunk, hogy Románia bekebelezi a szülőföldem, magába roskad a világ - törte meg a vonat monoton zakatolását az idősebb férfi, továbbra is kifelé nézve. - De nézd csak meg, Bajazid! Az élet megy tovább! A parasztok most is éppúgy a földet túrják, a kereskedők kocsijai továbbra is árut szállítanak, a házak kéményeiből barátságosan száll a füst, és mintha a Nap se érezné át a tragédiát, még ősz végén is cirógatja fényes ujjaival a vidéket. Mintha mi sem változott volna. Mintha minden rendjén lenne. - Pedig ha valaki, hát te sokat tettél érte, hogy az a baljós nap sose következzen be. - A fekete hajú, barna bőrű férfi albános akcentussal beszélte a magyart. Együttérzőn a másik vállára tette a kezét. - Sokat - suttogta elmerengve a társa, hosszúkás arcán elmélyült a szomorúság. - De eleget?