Válogatott novellák

Talán nem volna tanulság nélküli vállalkozás összeállítani egy olyan könyvet a mellőzött, elhallgatott, feledésre ítélt, peremre szorított írók antológiáját , amelybe összegyűjtené a szerkesztő mindazokat a méltatlanul elfeledett szerzőket, akiket a nagyérdemű utókor már-már szinte kitörölt az emlékezetéből. És talán az sem volna tanulság nélküli kísérlet, ha eme antológia elején egy nagyobb tanulmányban megpróbálna ez a szerkesztő annak az ördöngös dolognak a mechanizmusára rájönni, hogy miként, hogyan történik, történhetik meg, hogy jelentős alkotókat, igazán kitűnő literátorokat, ezeknek kiemelkedő alkotásait egyszerűen csak mellékvágányra, a futottak még, az és még sokan másokkategóriájába helyezzen a kollektív (irányított?) olvasói-kritikusi emlékezet. És itt most nincs szándékomban a miközben ezzel szemben másokat kezdetű mondatot használni folytatásként, mert ez úgyszólván nem érdekel. Ezek a mások ugyanis azok, akiknek nem lehet(ett) okuk panaszra, akiket felkapott egyik vagy másik kánon magasra szárnyaló széliránya, széljárása. És rendben is van ez így. Mert engem igazából azok vagy ezek a mások foglalkoztatnak, érdekelnek már jó néhány éve, akik kikoptak úgyszólván röpke egy-két évtized, vagy még rövidebb idő alatt az emlékezetből. Szabó Gyula is ezek közé a méltatlanul peremre szorult, elhallgatott, félig-meddig elfelejtett írók közé tartozik. De hogy végképp talán nem ítéltetett feledésre, azt talán a nevéről elnevezett díj (is) tanúsíthatja, mint a hasonló, Csiki László neve által fémjelzett kitüntetés is, amelyet úgyszintén fiatal, pályakezdő írónak ítél oda a mindenkori kuratórium. Ez utóbbit kétévenként, az előbbit évenként. Persze ha csak ennyi volna, csak ez a díjazás, s a díj által megszellőztetett, a feledés homályából röpke időre kiragadott név, az még jócskán hagy(na) kívánnivalót maga után. Azt gondolom, hogy jól csak úgy emlékezünk, emlékezhetünk a köztudatból méltatlanul kiszorult íróinkra, ha felhívjuk a figyelmet rájuk, ha kézbe vesszük és olvassuk a könyveiket, és ezáltal talán el is olvastatjuk a munkáikat. Ha nem egyébért például, hogy lássák a fiatalabbak (a régebbiek meg emlékezzenek), hogy történt e mi világunkban nem olyan régen még olyan is, hogy egy egész éjszakát nem alszik át, illetve izgalommal, nyugtalanul virraszt át valaki csak azért, hogy másnap hajnalban a jó kaszával majd ő vághassa a rendet. Ami ma már a fiataloknak, fiatalabbaknak szinte-szinte történelem. Nagyapáink, apáink történelme. De ezáltal természetesen a miénk, az övék is. És illik ismerni elődeink életét, hányattatásait, megpróbáltatásait, szomorúságait, örömeit. Akár a nagy történelmi megrázkódtatásokat, világégéseket, s ezek traumatikus, idegborzoló következményeit. Az antológiadarab Mátyuska macskája dilinkós (dilinyós) hőse, aki tizenegy falustársa halálhírével érkezik haza a háborúból, képtelen elviselni azt a nem emberre méretezett terhet, hogy a falujában pár napig élet és halál urának kell lennie. Van, akit nem lehet elpusztítani, megölni: Azt is meg akarjátok ölni, amit nem lehet? ordítja eszelősen, magából kikelve, és talán bomlott aggyal, a háborúból épségben hazatért, de az emberfeletti teher súlya alatt megtört Mátyuska, amikor látja, tapasztalja, hogy elkanászosodott, elhitványodott macskáját hiába vetik alá mindenféle tortúráknak, az akárcsak ő túléli még a legelképzelhetetlenebbet is. Baka Isátván egyik kitűnő versében így búcsúzik olvasójától: lapozz föl engem és leszek (Csak a szavak). Reménykedjünk, hogy igazán jó írókat nem lehet végképp peremre szorítani, elhallgatni, csak ideig-óráig. Divatok jöttéig, divatok múltáig. Csak addig, amíg leveszi egy-egy újabb olvasó a polcáról a könyvet és fellapozza.