Tűztündértánc

A költő - mégha művelt is - nem föltétlenül a verseiben akar okos lenni. Azokban érzelmeinek, indulatainak enged szabad folyást elsősorban. Nem valamiféle természetfölötti lény, nem próféta, még csak nem is néptribunus - épp olyan esendő ember, mint az őt körülvevő köznapi figurák, csak éppen az átlagosnál érzékenyebb idegrendszerrel megáldva (vagy megverve), amely antennaként működik: felfogja belső kozmoszunk jeleit, rejtett üzeneteit - és szavakba önti azokat. Nem mindegy persze, hogy milyen szavakba. Egy olasz pályatársam azt fejtegette egy konferencián, hogy a költő a leghasználatosabb eszközt, a szót használja, melynél kevés van, mit jobban elkoptattak, mellyel jobban visszaéltek volna a mindennapi életben. A. Túri Zsuzsa nem törekszik szokatlan, kreált kifejezésekkel, erőltetett stílusforradalommal hökkenteni, feltűnést kelteni. Egyszerűen csak színt vall. Őszintén, keresetlen egyszerűséggel. S ettől a póztalan, magától értetődő kitárulkozástól a leghasználatosabb szavak is új csillogást kapnak verseiben. Persze, azért megmutatja itt-ott, hogy nyelvi, formai bravúrokra is képes, csak hát nem ez az elsődleges célja. A mesterség fölényes birtoklása sosem teszi őt mesterkéltté, mindig magával ragadó a természetessége. Nem ismerem személyesen, de már előző kötetével besorolt legkedvesebb kortárs költőim közé. Új verseskönyve is oázis a költészetet megcsúfoló, cinikus hókuszpókuszok sivatagában, amelyekkel tele van a legtöbb irodalmi orgánum manapság. A. Túri Zsuzsa versei nem mérgezik a lelket, hanem erősítik annak immunrendszerét. (Baranyi Ferenc a kötetről)