Temetetlen Mohács - Az 1526. és az 1687. évi csata új kutatási eredményei

"A pécsi Janus Pannonius Múzeum régészei, a Szegedi Tudományegyetem antropológusai, illetve a hozzájuk csatlakozott kollégák 2024-ben a IV. tömegsírban található maradványokat is felszedték. A sír üres, az áldozatok csontjai pedig egy szegedi épületben várják a 2026. évi ünnepélyes újratemetést. Mohács kérdése viszont talán soha nem volt még olyan élő, mint most. Ennek bizonyítéka, hogy immár nem a majdaniról, a vágyottról, az elképzeltről kell reményteli várakozással írni, hogy mit szeretnénk majd elvégezni az aranyfényű jövőben az 1526. évi mohácsi csatával kapcsolatban. A kutatások ugyanis itt és most zajlanak, ezek legújabb eredményeiből kap ízelítőt e kötetben az Olvasó. Közben a Martin Opitz Kiadó által szeretetteljesen gardírozott vállalkozás szinte észrevétlenül sorozattá nőtte ki magát. A negyedik kötetben megjelent huszonkilenc tanulmány pedig - a korábbiakhoz hasonlóan - a csatát érintő kérdések tág horizontjához rajzol egy-egy szilárdabb alakzatot, hiszen régészek, antropológusok, geográfusok, levéltárosok, kodikológusok, fegyverszakértők, irodalmárok és történészek, intézményekhez kötődő és független kutatók írásai egyaránt megtalálhatók köztük. Így ugyanúgy talál magának olvasmányt a tömegsírok, a Jagelló pénzügyek, a harciszekerek, a korabeli táj, a 19. századi irodalmi hagyomány, a római limes vagy éppen a nogajok iránt érdeklődő. E kötetről is elmondható, hogy egység a sokszínűségben, ahol a mohácsi csata felőli tudós látásmód adja meg azt a közös alapot, amely egy belső hálózat finom szövedékével fűzi keresztül-kasul a különböző témákat és nézőpontokat. A vállalkozás köré pedig ugyanilyen láthatatlan módon egy "műhely", vagy a sokak által elkoptatott szóval "kutatócsapat" szerveződött, akikben szintén van egy közös pont: a saját tudományterületükről indulva szeretnének többet megérteni az egyik legfontosabb magyar sorskérdés legbelső lényegéből. Ez persze most sem más, mint hogy ráeszméljünk, mi is történt velünk ötszáz évvel korábban. Hogyan jutott a Jagellók országa 1526-ban teljesen kiszolgáltatott állapotba, miért veszítettük el a csatát, és mindez milyen következményekkel járt az ország számára. Ezek a kérdések nem újkeletűek, az elmúlt évszázadokban sokan sokféle választ fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban. Most viszont itt a lehetőség továbblépni ezen az úton. A Mohácsi-síkon a csatatér pontos lokalizálását kutató régészek és fémkeresős önkéntesek, a monitorjukon térképeket vizsgáló, vagy műszereik fölé hajoló természettudósok, mérnökök munkája ugyanúgy a közös Mohács-dosszié részét képezi, mint azon kutatóké, akik már évek óta foglalkoznak a mohácsi csata különböző aspektusaival és akiknek eddigi tanulmányai újabb kutatások katalizátorává váltak. Nem számítanak a nevek és a titulusok, csak szakértő szerzők vannak, akik bármilyen apró területen, de újat tudnak mondani a mohácsi csatáról. Újat, miközben három dologgal tisztában vannak. Először is a hatalmas iratvesztés és a történelem sajátossága miatt sosem fogjuk pontosan megismerni az 500 évvel ezelőtti események pontos menetét. Ráadásul a szövegbe zárt történet sosem lehet a múlt pontos lenyomata, sokkal inkább csak az árnyéka, melyből számos áttéttel juthatunk el a megismerés egy pontjáig. Másrészt senki nem hagyhatja figyelmen kívül a mohácsi csatára rakódó emlékezeti rétegeket, amelyeket csak és kizárólag a saját kontextusukban lehet helyesen értelmezni, ehhez viszont a bonyolult összefüggések biztos átlátása szükségeltetik. A kérdés bonyolult, a problémák nem egyszerűsíthetők le egy okra, így aki ezzel próbálkozik, eltéved Mohács mezején. Harmadszor pedig nekünk most kell szólnunk, azaz a pillanatnyi legteljesebb tudás talapzatáról mondhatunk csak érdemlegeset. Ám így is csak csupán szem vagyunk a láncban, és ahogy mi felhasználjuk az elődök eredményeit, úgy fog minket is mérlegre tenni a következő nemzedék. Csak remélhetjük, hogy nem találtatunk könnyűnek a szemükben. Varga Szabolcs"