Szociologizáló hagyományok a magyar építészetelméletben

A szociologizáló hagyomány fogalmával rendszerint nem a magyar építészetelmélet olvasása kapcsán találkozunk, sokkal inkább a magyar filozófiatörténet egy aktuális narratívája révén kerülhet érdeklődésünk homlokterébe. Csakhogy a szociologizáló filozófiatörténet elmondásának tétje legalább ennyire általános eszmetörténeti. A kultúra számtalan területén tetten érhető az a tendencia, amely rákérdez arra, hogy egy adott gondolat miért így, és miért éppen ott merült fel, ahol végül felmerült. Az építészet a tudás egy olyan területe, amely nem mentesülhetett attól, hogy szociológiai válaszokat adjon technikai kérdésekre. Az, amit Közép-Kelet-Európában tapasztalhatunk, azonban még inkább igazolni látszik ezt a nagy ívű diagnózist. Technikai, gyakorlati kérdésekre gyakran adtak primer módon szociológiai válaszokat, és ezek a válaszok jelölték ki a diskurzus további mozzanatait is. A diagnózis persze fordítva sem irreleváns, a technikai válaszok igen gyakran szociális kérdésfelvetésekre érkeztek. De ezek a válaszok maguk is azt mutatták, hogy az adott szakmai közösség miként vélekedett erről a társadalomról, amely legjobb tudása szerint építeni akart, illetve miként vélekedett az építésznek a társadalomban betöltött helyéről. A kötet javarészt az MTA Lendület Morál és Tudomány Kutatócsoportja és a TérTár kutatóműhely 2019-ben rendezett, azonos című, közös konferenciájának anyagából válogat.