Szállnak el

Jahoda Sándor (Budapest, 1976) költészete a valóság szigorú faggatása a teljesség és a harmónia nevében. Ebből a szempontból, kissé sarkítva, "a hiány költészetének" is nevezhetnénk azt a hatvannyolc verset, amelyet e kötet egybefog. Jahoda azon szenvedélyes költők közül való, akiknek líraisága a társadalmi valóság kihívásaira adott válasz. A szerzőt a bennünket körülvevő valóság állapota, az emberi kiszolgáltatottság szemlélete fájdalommal tölti el, mely a kötet legjobb verseiben mégis mély filozofikus rezignációvá enyhül, úgy, hogy a hétköznapi valóság tárgyilagos szemléletének burkát rendszerint hirtelenül töri át a perzselő érzelem. Ettől oly meghökkentőek s felrázóak a legjobb versei. Alapjában - ahogy más műveiben is -- helyzetképet, látleletet fest a digitális világ agresszív behatolásáról az emberi személyiségbe, ami ellen a költő szerint nincs orvosság: "ha léteznek is angyalok, farba rúgják az embert", s minden tükörben, amelyben meglátjuk magunkat, már ott van a repedés, ahogy a Látkép című versben írja. (Pruzsinszky Sándor)