Sárgaház

A pszichiátriai intézményeket és ott ápoltakat mindig valamiféle mítosz, sejtelmes homály övezte. Fetykó Judit regénye az 1980-90-es évek vidéki pszichiátriai osztályának életét tükrözi. A szerző kívül áll a rendszeren: nem orvos és nem beteg. A rendszer strukturált: megvan a helye a betegnek és kiszolgáló személyzetnek egyaránt. A páciensek tünettana és gyógyszerelése korrekt, tárgyilagos, a regény, az ott zajló mindennapokat tükrözi, villanások a gondozók és gondozottak életéből. Üzenete számomra: nem látok lényeges különbséget bármely kórházi osztály és a regény "elmeosztálya" működése között, a segítségre szorulók és dolgozók egyaránt "emberek", örömökkel, bánatokkal kihívásokkal jó és rossz megoldásokkal, mint ahogy mindannyiunk életében is zajlik. (Dr. Bauer Margit pszichiáter) Amikor kinyitom Judit könyvét, a pszichiátria nehéz, rácsos vasajtaját hallom becsukódni a hátam mögött. Egy csodálatos, borzongató és titkos világ nyel el, Kurittyán néni, Apáca Nusi, Laci ápoló, Zöldi doktor világa. A pszichiátriai osztály, melyből a kívülállók csak a rácsos vasajtót láthatják, a kimondott, kimondatlan, és kimondhatatlan titkok világa, melynek misztériumát természetes egyszerűséggel hozzák emberközelbe és teszik megfoghatóvá a Sárgaház történetei. Ebben a világban, ahol a legszürreálisabb mondat is természetesnek hat, és a legegyértelműbb összefüggés is paradoxonná válik, osztozik a Sárgaház titkain ápolt és ápoló, orvos és nővér, beteg és családtag. Mostantól pedig az Olvasó is részese lehet ezeknek a titkoknak, cinkosa a Sárgaház dolgozóinak és ápoltjainak. (Dr. Gaál Ágnes pszichiáter) Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik a misztikus pszichiátria világába szeretnénk betekinteni az ottani élethelyzetek és sokszor a valóságnak megfelelő kezelések segítségével. Utóbbinál a szakma "farmakológiai fejlődésébe" is bepillantást nyerhetünk. Egy biztos, a történetek nagy része valamilyen formában, de így megtörtént, ezért is tud ennyire "emberszagú" lenni és utal arra is, hogy a tudatunk, mint az agyi asszociációknak legmagasabb foka, milyen nehéz is a gyógyítása. Sokszor érzi úgy a társadalom, hogy a hosszú terápiás idő sikertelenséget valószínűsít, pedig ha tudná, hogy ebben a szakmában a sikerért sokszor hosszú út, évek, évtizedek vezetnek. Valószínű 100 év múlva már jót derülünk a mai pszichiátriai terápiás modalitásokon de, hogy ez miként nézhet majd ki, azt lehet, hogy a szerző mutatja be nekünk a következő regényében? Én már várom! (Dr. Hegedűs Viktor mentőorvos)