Richard Strauss

Richard Strausst (1864-1949) óriási tehetséggel és hosszú élettel ajándékozta meg a sors, és alaposan ki is használta mind a kettőt: egyenletes életműve makulátlan remekművek hosszú sorát foglalja magában - elég, ha fiatalkori szimfonikus költeményeire gondolunk (Don Juan, Tyll Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra), vagy az operairodalom olyan csúcsaira, mint a Salome, A rózsalovag, az Ariadné Naxos szigetén, s talán legmegrázóbb alkotására, a megtört, megalázott és gyászoló öregember végleges búcsújára, a csodálatos Négy utolsó ének-re. Mindent a művészetnek rendelt alá, tehetségébe és elhivatottságába vetett hite soha egy percig sem rendült meg. A világ nagyon is érdekelte, de csak mint művészete érvényesülésének terepe. Önző volt, amellett vallástalan, német nacionalista. Elfogadta a nácizmust, nem emigrált, sőt szívesen vette a német kultúra világszerte prezentálható nagykövetének szerepét. Antiszemita volt, de tűzön-vízen át ragaszkodott, amíg tehette, zsidó librettistájához, Stefan Zweighoz. Ez az önző ember és művész egyetlen akaratnak rendelte magát alá: zsarnoki feleségének, a zenéjén kívül egyedül őt szerette. Nagy zeneszerző és már-már érthetetlen személyiség - aki remek monográfusára akadt Matthew Boydenben. Az angol muzikológus és zenei szakíró briliáns könyvet produkált. A szabályos életrajz, eseménytörténet egyben kultúr- és politikatörténet is, és jó ízléssel kordában tartott kutakodás egy páratlanul érdekes művész lelkének titkaiban, abban a rikító ellentmondásban, amely az óriási alkotóteljesítmény és az alkotó személye között feszül.