Regélő romok

A sárosmegyei Sóváron jártam. Midőn az óvár helyén épült templom udvaráról végigfutott szemem a környéken, nem győztem betelni a körkép egészével s részleteivel. Előttem a Tarca széles völgye Eperjessel. Észak felé jellegzetes kúphegy tetején Sáros várának impozáns romjai. Tőle keletre az ősi tűzhányó, a kopár Strázs hegysziget. Tovább a maglódi hegység végső nyúlványának szélén Kapi vára, mintha csúszna-csúszna lefelé. Majd a sóvár-simonkai hegycsoport erdőkoszorúzta bércei között a sebesi vár és végül, mint a kör bezárója itt tőlem jobbra, a sziklákba ékelt sóvári fellegvár romjai. Mennyi báj, mennyi változat e körképen és mennyi régi hatalomról-dicsőségről, erényről-bűnről, verességről-győzelemről beszél az. Hová lett mindez? Por és kövek hirdetik, hogy léteztek egykoron. Most kicsoda eszmél egyszervaló létezésükre? Minden, ami élt, pusztul és romlik. De viszont a sokszoros változást előíró örök törvény az ő vashatalmát soha és sehol sem helyezte érvénybe láthatóbban, mint itt a mi váraink romjai tövében. A porszem, melyet a szél szemembe hajt, talán dicsőséges ősök hulláiból került és a viruló nagytermészet nem képes eltakarni az idők hatalma ütötte csonkulásokat, sebeket.