Magyarország világviharban - Halk párbaj az idővel

Hogy van az, hogy a lemaradások egyre nőnek a korral? S lesz-e egy pont, amikor azt mondhatom, rendben, megtettem, amit megtehettem. És persze az utazás is szerepelt a tervekben, de az utóbbi időben már alig. Azért este a kertben, a fenyőfa alatt ücsörögve gyakran eszembe jut Prága, a szülővárosom. Nem jó érzés, mert erről mintha már örökre le is mondtam volna, a tervekben sem szerepel, csak az emlékekben. Az ilyen hangulatok aztán néha elvisznek melankolikus árnyak felé, s már önsajnálat nélkül súgom magamnak, hogy ebből a világból könnyű szívvel távozom majd, ha eljő az idő. De hát milyen világból? Abból, amelyet bármennyire is szeretnék, nem tudok kizárni az életemből? A megzavarodott világból? Vagy abból, amelyet körülöttem építget a tiszta érzelem, nem is tudva, mennyire megnehezíti majd a távozást. A gyermeki csacsogás, az őszinte odaadás, a szeretet. A nyitottságnak az a titka, amit oly kevesen tartanak meg a gyermekkor múltával. Én sem. A világvihar nem meteorológiai jelenség. Nem is a végítélet. Még nem. A világvihar emberi termék. Felfordulás, zavar a gondolkodásban. Zavar az erkölcsben. Zavar az önismeretben.