Lélekszakadtak - Téboly az irodalomban

Az alkotói lélek már-már extrémitásig fokozott érzékenysége és a művészi tehetség sokszor karöltve járnak egymással. S épp mert az ilyen emberek érzékenyebbek az átlagnál, a valóság bizonyos régióiban is többet és élesebben érzékelnek. Olykor azon túl is. E megtapasztalt lelkiállapotok szavakba öntése gyakran kulcsot adhat a kezünkbe olyan lelki tartományok megértéséhez, amelyeket ez idáig még nem volt képes feltérképezni az emberi elme. Az író formát ad fantáziaképeinek, ihletett "lázálmainak", extatikus képzelgéseinek, vagy éppen neurotikus félelmeinek. Tárgyiasítja betegségét vagy az abból fakadó látomásait, s ezáltal mások számára is hozzáférhetővé teszi. Az alkotás maga is egyfajta terápia, amellyel a tehetséges ember akár nagyban megkönnyítheti betegségének lefolyását. A versírás - de általában az írás - pszichikus értelemben olyan transzformációs folyamat, amelyben a saját én, a saját identitás egyre inkább közösségi formát ölt, általános emberi problémává válik, s ezzel a kivetítéssel az alkotó lényegében feloldja a személyiségében rejlő különállóságának fenyegető rémképét. Elhárít, kibont, sőt kiterjeszt. Jelen esszékötet azt próbálja bemutatni, hogy esetleges irodalmi érintettségük esetén a hitelesség szempontjából melyik leírt elmeállapot, milyen mértékig megbízható, s ezek melyik műben vagy éppen szerző lelkében vannak jelen. Ezeknek az észrevételeknek a figyelembevételével igyekszik csoportosítani a vizsgált szerzőket és alkotásaikat, hogy így próbálja kiszűrni azokat a hiteles műveket, amelyeknek nem a szenzációhajhászás vagy éppen a hátborzongatás a célja, hanem az elmebetegség valóságos problémáira való rámutatás.