Kolimai történetek

"A haláltól Potasnyikov nem félt. De volt benne valami szenvedélyes vágy, valami végső makacsság: arra vágyott, hogy valahol a kórházban, rendes ágyon, ágynemű közt haljon meg, mások figyelmétől kísérve, még akkor is, ha ez amolyan kincstári figyelem, nem pedig odakint, nem a fagyban, nem a fegyőrök csizmája alatt, nem a barakkban, a káromkodások között, a piszokban, a többiek teljes közönye mellett." Salamov elbeszélései élet és halál fagyos határvidékén játszódnak. Nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselője ő (Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a legszélsőségesebb szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom minden didaktikus felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta dokumentarizmusnak hat: a már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó tények szenvtelen továbbadásának. És mégis: éppen csak felsejlő irodalmi fogások révén Salamov minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet óriási belső dinamika feszít. A Salamov-szövegeket olvasva az erkölcsi felháborodáson túl, amelyet az orosz kommunizmus kegyetlensége vált ki belőlünk, mi is átérezhetjük azt a mély esztétikai és morális dilemmát, amely a szerzőt egy egészen újfajta prózastílus kialakításához vezette. Szerinte "a művészetnek nincs joga többé az igehirdetésre", az irodalomnak meg kell szabadulnia minden feleslegestől, hogy ábrázolni tudja azt az irracionális világot, amely lehetővé tette a Gulag létrejöttét... Rég volt mindez, mondhatnánk; ám ennek az irracionális kegyetlenségnek, mint napjainkban látjuk (amikor Oroszországban a Gulag áldozatainak sorsát kutató Memorial Társaságot is betiltották), olyan mélyek a gyökerei, hogy ma sem vagyunk védettek vele szemben. Salamov prózája hat kötetben jelent meg oroszul; ennek magyarul egyelőre csak kis része olvasható. Az életműsorozat indításaként most az első kötet anyagát jelentetjük meg teljes egészében.