Kisdobos becsületszavamra

"Ebben a könyvben nincsenek híres emberek és hősi tettek, csupán és elsősorban gyerekek. Meg házmesterek, ószeresek, verklisek, vándorköszörűsök, valamint szódáslovak - egyszóval az 1950-es évek legendái. A felnőttek élik látszólag idilli, de alapjában véve nyomasztó életüket, a gyerekeknek viszont nap mint nap el kell dönteniük, hogy ők ijesszenek meg másokat, vagy hagyják magukat megijeszteni. A tízéves kisfiú - a könyv főhőse - semmiképp nem sorolható az ijedős "jófiúk" közé. Bár 1956 táján nem nagyon értette az eseményeket, de részt akart venni bennük, ha nem is tettekkel vagy puskával - ahogyan azt több, hozzá hasonló korú (esetleg néhány évvel idősebb) fiatal megtette -, legalább szóban és írással. Hősünk akkoriban kétlaki életet élt. Többnyire a Kazinczy utcában lakott a nagyszüleinél, majd rövid kitérő után a Pozsonyi útra költözött a szüleivel. Kisdobossága a Kazinczyban kezdődött és a Pozsonyin ért véget. Ő volt a család középpontja, szeme fénye. Az első unoka, akit olyan anya szült, aki egy évvel korábban csak egy szám volt a Máramarosról elhurcolt rabszolgák között. Aki 1945 májusában - visszaúton Barth-tól Budapestig - egy ócska rádiót cipelt a hátizsákjában. Nagyjából ez volt az összes kincse, azzal az egy szépséghibával, hogy a rádió keresőgombjáról nem sikerült kivakarnia a birodalmi sast a horogkereszttel. A könyv különböző élethelyzetekben ábrázol egy olyan családot, amelynek tagjai (zsidók és keresztények, hívők és ateisták, kommunisták és antikommunisták) állandó útkeresésben voltak. Aztán ezek az utak 1956 végén szétváltak: a család egy része itthon maradt, másik része külföldre disszidált vagy éppen menekült. Mai szemmel a gyerek és barátai akár deviánsnak is nevezhetők, hiszen csupa olyan dolgot műveltek, amely ma kiverné a biztosítékot. Lőszergyűjtés a Duna-parton, a lőpor felrobbantása a Jászai Mari téren, séta a Margit híd útteste alatt, az örvénylő Duna fölött... Osztálytársainál nincs vegyesebb emberhalmaz szerte a városban. Egykori nagypolgárok és kétkezi munkások, ortodox zsidók és hívő katolikusok, megkardlapozott kommunisták és magukat nácinak valló szülők gyerekei és nagyszülők unokái ők. A betyárbecsület, a tízévesek tisztessége, a már-már nyakasságba hajló akaraterő köti őket össze. Amikor főhősünk bunyózni kezd egy hozzá hasonlóan erős fiúval s még egymás képét is beleverik az olajos padlóba, akkor hajlandó esküt tenni az osztályfőnökének, hogy ez többé nem fordul elő. Ám, mivel hazudni nem szeretett, kicsit megváltoztatta a szöveget: "Kisdobos kerületszarvamra, többé nem veszekszem" - szólt az eskü. Kényszer volt persze ez is, de a gyerekek gyorsan és pontosan elsajátították, amit a környezetük megkívánt. Ahogy a főszereplő kisfiú mondja: "Jól megtanultuk a besúgást, meg azt, hogy néhány csapágygolyóért vagy szalámis zsemléért be lehet kerülni a jók közé." Működött a rendszer. S akár bevalljuk, akár nem: ha elmúltunk negyven évesek, mindannyiunkban benne maradt, mindmáig bennünk él a "kisdobos"."