Ki ölte meg a Török Zolit?

Aaron Blumm nem angyal, mégis bukdácsol, összekeveri a nemeket, az identitásokat. Mutatványoskodik, elbizonytalanít. Nem ördög, nem kígyó, mégis bűnbe visz. Sokat tud a szerelemről, a vágyról, a túlsó partról. A szerelem betegéről és a hiányról. A könnyekről. Csáth Gézáról és a menekülésről. Arról, hogy az irodalom utazás, kaland, játék, ahol soha senki nem veszíthet. Oázis. Ahova a hatalom emberei nem férkőzhetnek be, nem téphetik fogóval a nyelvünk. Aaron Blumm eltűnt, egy szigetre költözött, szájában fehér kavicsot szopogat, és végre megírta a Biciklizéseink Török Zolival folytatását. Továbbra sem vigyáz a határokkal, gyanúk övezik, talán gyilkol, és akárcsak Török Zolinak, neki is több élete, több halála van. Most a purgatórium következik. Örömmunkára szólít fel, nyomozásra a nyelvben, a történetben, az irracionalitásban, a műfajok, a vendégszövegek, a motívumok és bűnjelek között. Mennyi Török Zoli, mennyi szemfényvesztés, mennyi misztikum! Mennyi párhuzamos, mégis érintkező univerzum! Lebegünk az időben és a térben, fejest ugrunk az ismerősbe mint ismeretlenbe. Aaron Blumm új könyve megigéz, birizgál, nemcsak a bőr, a csontok, hanem a lélek legmélyebb rétegeibe is behatol. Megnyílik és megnyit. Megmutatkozik és elrejt. Vágypróza a zónából. "Ez a geci már megint itt van. Úgy csinál, hogy ne vegyem észre: egy pillanatra előugrik, majd rögtön el is tűnik, aztán megint előjön, megint el-bújik, mint rózsa a tövisek között, takargatja magát, hogy ne is lássam, így én is úgy teszek, mintha itt sem lenne. De egyszer csak tényleg előugrik, ott áll előttem, és akkor már baszhatom, itt van, újra jár a nyelve, fecseg, kuruttyol összevissza, pedig jobb lenne, ha hallgatna, hiszen tudja, csak fájdalmat okoz a szavaival. Nem is sejti még, neki most aztán annyi, végképp kicsinálom, aztán vigyoroghat kedvére. Isten bizony, kicsinálom, kicsinálom, ha addig élek is."