Hej, Debrecen - Szülőhazám, Vargakert

Féltett kishazák címmel olyan sorozatot indítunk, amely a lírai közelítésmód és a szociografikus-riportszerű ábrázolás sajátságos elegyével mutatja fel írástudók különböző, gondosan számon tartott, bensőjükben féltett kishazáit, magyar városrészeket, kistelepüléseket, tájakat. Ezek azok a kisvilágok, bensőnk zugaiba rejtett-óvott vidékek, amelyek különösen fontosak számunkra, amelyekhez az ember gyermek- és ifjúkora vagy életének hosszabb szakasza fűződik. A 7 . kötet Debrecen. Sokáig kerültem a Vargakertet. Amikor hazamentem, mindig sok dolgom volt, család, barátok. S valamikor nemrég, már bőven a kétezres években egyszer csak arra kanyarodott az autóm. Megálltam a Vargakert utca és a Szoboszlói út sarkán, és néztem a mi régi házunkat. Már alig ismerek rá. L-alakja megmaradt, szépen tatarozva, nemes anyaggal vakolva ott állt, kertestől, mindenestől. A többi ház sem volt már a régi. Szebb lett minden. Hála Istennek. S én egyszer csak elkezdtem zokogni, alig bírtam megkapaszkod­ni egy öreg fa tövében, és rázott a sírás. Majd bemenekültem az autómba, s a volánra borulva bőg­tem tovább. Nem tudom, mit sirattam. Máig sem tudom. Az ifjúságomat? Aligha. Sosem érdekelt a korom. Mindazokat, akik már nincsenek? Nincs nagyanyám, anyám, apám, sógorom, de hisz min­denkinek meg kell halni! És a haláltól meg végképp nem félek. Akkor miért szorul el a szívem most is, amikor ezeket a sorokat írom? Nem tudom. Talán a „kishaza” tudatja velem, hogy ő milyen fontos volt nekem, s hogy itt az ideje búcsút venni tőle. Mert elfelejteni úgysem lehet. Van az a gyönyörű sorozat a televízióban, a Hazajáró. Aki még nem tette, annak azt mondom, megérett az idő, hogy miként a műsor al­kotói, ő is járni kezdje a hazát. Kishazát és nagyhazát, a csonka ha­zát, és a határokon túli hazát. És akkor valóban hazatalál.