Háromszék nem alkuszik

Elváltak, és Dobay nekivágott a Jungerwald felé vezető útnak. Leszegte a fejét, és erőteljes lépésekkel taposta a csikorgó havat. (...) Újra hallotta a saját szavait, amelyeket a főparancsnoknak mondott, s amelyek készületlenül, önként szaladtak ki a száján. Merészség volt, de nem bánta. Eddig is így kellett volna, és ezután így kell! Szembefordult a széllel, és lassan kitisztult a feje. Világos, hogy a megalázottakhoz tartozik, és a rabtartó hatalomhoz semmi köze. Nem fogja tovább játszani ezt a komédiát, amelyben pártolja a népét, de azért úgy-ahogy hűségesnek akar látszani. Nem kell tovább a Stroheimék homályos védelme sem! A dolgok összefüggése kegyetlen valóság. A szív és a szol­gálat kettőssége eddig magyarságot és engedelmességet követelt. De nem elég a rabszolgán meglazítani a láncot. Nem elég olajjal kenni a felsebzett csuklót, hogy tovább tudja hurcolni a bilincset. Valami nagy és egyetemes cselekvés kell, mert nyilvánvaló, hogy a határőrség egy roppant nagy börtönrendszer. Döntenie kell.