HAH!

A szeretett apa halott, lánya pedig a gyászolók között sürgölődik, teát kínál a siratóknak, s közben a lelkében kavargó érzések valódi természetén elmélkedik, melyek ugyan elmondhatatlanok, de nem kifejezhetetlenek, és bár ép ésszel felfogni nem lehet őket, nagyon is átérezhetők. Ehhez azonban először meg kell találnia a megfelelő nyelvezetet. Ez lehet akár egy egyszerű, lineáris elbeszélésforma, de akár a szürreális szabadversek határait súroló tudatfolyam is. Vagy egyszerre mindkettő. A török írónő műve a gyász feldolgozhatatlan mélységeibe kalauzolja olvasóit. A hét és fél, egymással hol lazábban, hol szorosabban összefüggő (jobb szó híján) novellában a gyász és a veszteség míves irodalmi szöveggé alakulását figyelhetjük meg. A Hah! egy fájdalmas, a lélek mélyéből felszakadó, szűnni nem akaró, de végül melankóliává szelídülő hatalmas sóhaj, mely miközben megpróbálja a veszteség felett érzett kínt szavakba önteni, eleddig járatlan irodalmi területeket tár fel.