Gyűrött délibáb

2021-ben jelent meg válogatott verseim gyűjteménye Elsüllyedt tanú címmel. Akkori, hatodik verseskönyvemet a nyolcvanas évekbeli hosszú hallgatás után betakarításnak szántam, negyvenöt év megrostált termésének. Nem tudtam, lesz-e erőm, időm, szavam és hitem a folytatáshoz. Ismertem Márai Sándor paradox megállapítását, amely szerint "a nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap, az igazi kérdés, mit hoz a tegnap". Az én igazi tartományom pedig már (tetszik vagy nem tetszik) inkább a tegnap. Eleven tegnap. Életem sistergő, gyújtókanócos, ám csak félig megírt pillanataival és felidézhető élményeivel. E mostani kötetnek a Gyűrött délibáb címet adtam, mert egyszerre kísérlet arra, hogy feloldjam a Márai vallotta látszólagos ellentmondást, múlt és jövő distanciáját, illetve megerősítsem magamban az állítás igazát. Lehetőleg kifejező erejű versekben. Mondják, az idős kor igazi szellemi kalandja az, ha vállalója tisztában van ugyan az idő szabta korlátokkal, de még egyszer végigjárhatja a már-már feledésbe merült múltbéli tájakat, új fénytörést kínálva a megélteknek, a gyermekkortól az évek múlásán át a jelenig, belecsippentve az újabb nemzedékeket próbára tevő jövőbe. E szándék talán nem túlzóan nosztalgikus megközelítés, bár a nosztalgia valójában honvágy az időben. Költői forrásvidék. Egyetlen példa: tízévesen éltem meg Sztálin halálának napját, azt a bizonyos porhavas március ötödikét. Ma tankönyvekben magyarázzák (vagy már ott sem) hazai következményeit, nekem viszont, az akkori tízévesnek, kimerevített és torokszorító néhány perc maradt az a rövid villamosút, fejem fölött a gyászkeretes újságot olvasó felnőttekkel, valamint a döbbenet és a titkolt remény csendjével. Testközelből tapasztalhattam a rendszerváltozás zavaros napjaiban áttelepülő, határon túli társam megpróbáltatásait, az itteni környezet közönyét, valamint az ő újrakezdésének és hazatalálásának könnyeit. Most tudok számot adni róla. Természetes számomra, hogy hazám jelenéről, a széthúzó és megtartó törekvésekről és jelenségekről van mondandóm, miként saját sorsomról és e korról, amelyben élnem adatott. Nem lehetek közömbös e meglehetősen zavarodott új évszázad gyötrő gondjai iránt, az új népvándorlás kultúrapusztító, háborúra éhes, hibbant ideákkal kacérkodó viszonyai közepette. A tépelődés e témái visszaköszönnek a még kiegészítendő összeállítás verseiben. Az öregedés és elmúlás kérdésköre eddig kevésbé foglalkoztatott, viszont számolnom kell azzal, hogy előbb-utóbb befurakszik mondanivalómba. Szeretnék még egy ideig nyitott szemmel, szabad lélekkel és alkotókedvvel körbetekinteni a világban, annak ellenére, hogy a mellékelt tervezet záródarabja éppen a Csukott szemmel címet viseli, bizonyságául annak, hogy aki belső iránytűjére figyel, nem tart attól, bár tudja, hogy az a bizonyos szempár egyszer végleg lecsukódik. Hogy délibáb-e reménykedésem, nem tudom. De hogy igencsak gyűrődni látszik, az bizonyos. Hogy aztán a vak háború végeztével kisimul-e az évtized arca, vagy egy sötét cirkálórakéta reményeinket végleg "levadássza", kiderül utólag. Idegrendszerem és szándékom mindenesetre éber és bizalommal teli.