Emlékeim

Heller Ágnes a Bicikliző majomban mondja: „/…/ A memoár ideje is olyan, mint a tragédiáé vagy a drámáé. Az időfaktor más szerepet játszik benne, mint a történetírás idejében. Nem krónikai-lineáris idővel van dolgunk. Abban az értelemben igen, hogy ami előbb volt azt előbbre teszem, ami később, azt későbbre.” Az utóbbi értelemben Solti György történetet ír, saját életének lineáris krónikáját. De ez könyvének csak vörös fonálja, amelyre emlékezete szemeit felfűzi. Az, hogy mi mikor és hogyan történt valójában: nem bizonyítható, és – tegyük hozzá – semmi jelentősége. A 20. század zenei élete viszont kibomlik abban a valójában, amelyben Solti látta és hallotta. Könyve, túl saját életének meséjén egy már lezárult kor emlékműve, de nem a bőrkötésbe kívánkozó „nagy elbeszélés” szoborszerű monumentuma, hanem „egy élet regénye” vagy még inkább egy élet színműve, amely se nem tragédia se nem komédia. Solti mesél, sztorizik, anekdotázik: nem ereszkedik le a múlt mélységesen mély kútjába – minek az, úgysincs alja. Életének nagy válságait, drámai fordulatait is bölcsen bevonja a derű fényes zománcával. Híjával van bármiféle rezignált elégikumnak, a „végetérés” fájdalmának. Solti túl a nyolcvanon is energikus, új terveit szövögette, amelyek gyakori felemlegetése kifelé mutat a múltat mesélő szövegből. E derű egyúttal az alázat derűje is, hiszen „mi azért vagyunk, hogy legjobb technikai tudásunkat a zeneszerző kívánságainak szolgálatába állítsuk; az igazi alkotó ugyanis ő.” S a megértés művészetével foglalatoskodó esztéta végre megérti: méltatlanság és ildomtalanság lenne felmondani a hermeneutikai leckét egy karmesternek. Mert annak szelleme visszaszólna Toscanini zenészeihez intézett szavaival: „Gyűlöllek benneteket, mert tönkreteszitek az álmaimat!” A mi dolgunk annyi, hogy elménket a muzsikus álmainak szolgálatába állítsuk. Ugyanis… De ezt Solti már leírta.