E dalra tanított anyám

Marlon Brando önéletrajza lenyűgöző olvasmány, bizonyára segítőtársának, a tapasztalt újságírónak, Robert Lindseynek is köszönhetően. Úgy érezzük, ott ülünk Brandóval egy szobában, aki hosszan, nyugodtan, egy élete végére nagyon bölccsé lett ember komótosságával mesél nekünk. Az első fejezetek természetesen a gyerekkoráról szólnak, ennek az érzelmi terheiről, alkoholista anyjáról (akit mindazonáltal nagy szeretettel és empátiával ábrázol) és hűvös, kiszámíthatatlan, ráadásul szintén alkoholista apjáról, olthatatlan és kielégítetlen szeretetvágyáról, de a kamaszkori csínytevésekről is, majd a katonai középiskoláról, amelynek a légkörét nem sokáig bírta elviselni. Azután jönnek az első színészi élmények, ragyogó portrék azokról a nagy színészekről, akiket példaképének tekintett. A sikerek, a nagy filmek korszakáról szóló fejezetekben sok érdekes háttér-információt kapunk a forgatásokról, de a legizgalmasabb, ahogy Brando értelmezi a műveket - mindig eredeti meglátásai vannak, szikrázóan okos művész, noha nem győzi hangsúlyozni, hogy a filmkészítést egyáltalán nem tekinti művészetnek. Élete értelmét sokkal inkább vélte megtalálni a társadalmi-politikai szerepvállalásban, a háború után az alakuló izraeli állam, később a polgárjogi mozgalmak, végül és legnagyobb szenvedéllyel az indiánok pártján. Az utolsó fejezetekben tahiti életéről mesél - ide, egy kis szigetre vonult vissza öregkorára -, és összefoglalja mindazt, amit az életről gondol. Egy nagyon nagy művészt ismerünk meg, a huszadik század egyik legnagyobb színészét, aki ráadásul rendkívül izgalmas személyiség, korántsem önző, narcisztikus, elkényeztetett hollywoodi sztár, hanem olyan ember, akiben valami egészen különös kíváncsiság élt az emberek iránt.