Az oktalan filozófus

"Bár ez a történet a világ másik végén játszódik, mégis rólunk, a társadalmunkról szól, ami akaratunk ellenére meghatározza a lelkünket és az életmódunkat. Szerettem volna arra sarkallni mindenkit, hogy vizsgálja meg a saját lelkiismeretét, és merje feltenni magának a kérdést: valóban ezt akarjuk?" - Laurent Gounelle. Kevés olyan szórakoztató "tanmese" születik manapság, mint az a regény, amelyet az olvasó a kezében tart. Ebben szerepet játszik az is, hogy a szerző francia; habitusában az életigenlés, a pozitív szemlélet a főszereplő. Még akkor is, ha a cselekmény egy tragédiával indul: az amerikai filozófia professzor újságíró feleségét megölik Amazóniában. A férfi előbb letargiába esik, majd bosszút esküszik azon indián törzs ellen, akik vélhetően elkövették a rituális gyilkosságot. Zsoldosokat fogad, és... ... innentől akár egy Avatar-szerű kalandregényként is folytatódhatna a cselekmény, de ezen is tud csavarni még egyet: a hadviselés ezúttal nem fegyverekkel zajlik, hanem a civilizáció "vívmányainak" ráerőltetésével a szinte kőkorszaki egyszerűségben és a természettel való harmóniában élő indiánokra. Igazi emberkísérlet zajlik a szemünk láttára, melynek hátborzongató eseményeit éppúgy izgalommal követjük végig, mint amilyen szorongással drukkolunk a megtámadott őslakosoknak és a lassan minden titokra fényt derítő professzornak, hogy megbékéljenek egymással. Ahogy egyikük fogalmaz: "Ne feledd: a titok a szeretet. Szeresd az életedet, ne kívánj semmit, amid nincs, és megízlelheted az istenek derűjét. És ha sikerül megszeretned mindent, ami körülötted van, saját magadat, és mindenkit, akivel csak találkozol, akkor nemcsak az istenek derűjét ízlelheted meg, de megosztják veled az eksztázisukat is." Okos és szenvedélyes üzenet az emberiségnek, hogy még nem késő visszatérni a gyökereinkhez.