Az Irgalom hegyén - Szomory Dezső emlékezete

"Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvara és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: 'Ejnye, be jó szaga van!' A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő! Éveken át a Zeneakadémiában a legfinomabb harmóniákban nevelkedtem és a kegyes tanítórendi iskolában is én voltam a legjobb énekes őszi délutánokon, mikor az egész osztály mélán bőgött, mint a fiaborjú. Később írtam egy operát, két operát saját szöveggel, és ifjúi képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri tradíciókban, amikor, hirtelen, inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben. Borzasztó sokat írtam, költöttem és komponáltam Rollinat mintájára zenét, verseket, mindent, s végre megírtam gerjedő erotikákban A Nászéj című első darabomat, mert már tizenhat éves voltam, és a nőnek nem volt többé titka előttem. Kimerülten, álmokban s vágyakban megtörötten, kimentem Párisba, ahol talán húsz évig voltam hetérák, színésznők, nagy írók és démonok kegyence, s bejártam, majdnem gyalog, a nagy utakat mindenütt, sokszor eltikkadva, hazavágyva, nagyszerű zokogásokkal magányos éjszakák mélyén, amikor nem ment senki az utcán, csak én, és csak azért, mert az utca rabja voltam, elhagyatott és hajléktalan. Holott mindenki azt hitte rólam, én vagyok Lord Vincent Churchill, és Daudet azt mondta: 'Tu essi beau et élégant!', és én nem mondtam semmit, csak elgondoltam, drága öreg Podmaniczky Frigyes és Liszt Ferenc, ha élnének, mostan talán elhívnának vacsorára egyszer." (Szomory Dezső: Önéletrajz)