Árnyékkereskedő, II. – Varázscsomó

A valóban véghezvitt vagy soha meg nem tett kalandos utazások százairól egyhelyben, egy hatalmas, tornyos pesti bérház közepén olvasgatva, a szerző egy szép napon rájött, hogy ő az utolsó ember, aki fával fűt a Napházban, és jelentőséget kezdett tulajdonítani az álmokban, olvasmányokban való képzeletbeli utazásnak. Ezt a középkor szerzetesei szépen úgy mondták: peregrinatio in stabilitate. Tehát lassan elkezdett megismerkedni ezekkel a régi, egyhelyben utazókkal, akik maguk is az időt igyekeztek bejárni és felderíteni. Közben (ha már Napház) kitekintésképpen megálmodta egy kis könyvsorozatnak, a Hold irodalomtörténetének vázlatát, az arab Ezeregyéjszakából kimaradt meséket fordított, miközben – életrajzokon keresztülutazva – magáról az életrajzírás műfajáról is elgondolkodott. Így öltött alakot lassan a Varázscsomó arabeszkje. Mindeközben a szerző egész életében szeretettel gyűjtötte az emberi gyűlölet szép tanúbizonyságait. Ben Haydon festőről például azt írták egykor, hogy olyan élet volt az övé, melynek „nem lehet jogos igénye saját életrajzra”. A szerző ennek megírására azonnal éveket áldozott.