A zsidó sors és a zene

„Ez a könyv minden bizonnyal nem született volna meg a nélkül a varsói gettóbeli kisfiú nélkül, akinek a fényképe a szenvedés és az együttérzés modern jelképévé vált. Ez a fiú talán a század egyik legnagyobb zenésze lett volna, de nem volt joga az élethez. Neki ajánlom az elmúlt hét év kutatómunkájának eredményét, ezt a könyvet, amelyet a zenének az emberi sorssal, azon belül is ennek a különleges, a világ minden táján szétszórtan és kisebbségben élő, újra és újra üldöztetésnek kitett népnek, a zsidóknak a sorsával való kapcsolatáról írtam.” A tavaly elhunyt belga zenetudós, Franc C. Lemaire (1927–2021) könyve háromezer év kultúr- és társadalomtörténetét meséli el a zsidó zene történetén és zeneszerzői sorsokon keresztül, tizennégy tematikus fejezetben, érzékenyen elemzésekkel megvilágítva az adott korszakok szellemiségét, eseményeit és hangulatát. Az első fejezetek a szoros értelemben vett zsidó zenei világot: a bibliai, a szefárd és az askenázi hagyomány dallamait, azok kabbalisztikus, haszid vagy jiddis változatait, valamint a gregorián énekekkel és az itáliai reneszánsz polifonikus muzsikájával való kapcsolatait mutatják be. A középkori keresztény teológia antijudaista szövegeinek és kontextusának ezután következő vizsgálata révén a szerző rámutat, hogy a nagyheti liturgia, a misztériumjátékokok, a reformáció kora után pedig a passiók, az oratóriumok és a barokk kantáták milyen mértékben járultak hozzá a zsidókkal szemben táplált ellenérzések fenntartásához vagy a megtért zsidók kirekesztéséhez. A felvilágosodás, a zsidó asszimiláció és a nacionalizmus időszakával foglalkozó fejezetek szerteágazó témái közül érdemes kiemelni a Mendelssohn család felemelkedéséről és pusztulásáról írt részt, valamint Wagner hírhedt antiszemita pamfletjének és operafiguráinak elemzését. Önálló fejezet foglalkozik a Monarchia és főként Bécs sokszínű zenei életével, amelyben a kettős identitás problémája, Mahler és Schönberg darabjainak és útkeresésének elemzése mellett Goldmark Károly és Joachim József pályájáról is olvashatunk. A XX. századi zsidó zenével foglalkozó fejezetek témái is rendkívül gazdagok: az amerikai jiddis színház és a broadwayi musicalek világától az Auschwitz utáni vallásos zene problémáján keresztül a kortárs zenéig ível az áttekintés, amelyből nem maradhat ki a holokauszt pusztításának és következményeinek számbavétele, de az sem, hogy miként próbálták felszámolni a jiddis kultúrát a sztálini Szovjetunióban. A történeti fejezeteket, amely a palesztinai és izraeli zenei élet elemzésével zárul, a 150 legjelentősebb zsidó zeneszerző és zenetörténész életrajza egészíti ki Salamone Rossitól Steve Reichig, amely nem csupán zenetörténeti függelék, hanem megvilágító erejű a zsidó identitás és a zsidó zene sajátszerűségének tekintetében is. Utóbbi kapcsán Lemaire megállapítja, hogy „az időben és térben sokfelé bolyongó zsidó zene a kulturálisan sokszínű közeg külső hatásaival való telítődése ellenére is képes volt megőrizni egyfajta rejtélyes egységességet”.