A kényszernek engedve - A trianoni békediktátum aláírása és ratifikációja, 1920

"Mondhatom, sokkal szívesebben tettem volna kezemet a tűzbe és mentem volna ismét a csatába, mint hogy az írótollra helyezzem kezemet és aláírjam ezt a hazánkra rendkívül meggyalázó békét. De azt hiszem, hogy ha arról van szó, hogy megvédjük ezt a kis Magyarországot, a mely kikristályosodási pontja lesz majd jövendőnknek és minden eszközzel biztosítsuk létét, akkor nem habozhattam és inkább aláírtam a békét, semhogy kockára tegyem az egész jövendőt. A béke aláírásának megtagadása azt jelentette volna, hogy Magyarországon az életet jelentő búzakeresztek helyett halált jelentő fakereszteket láttunk volna." - nyilatkozott Benárd Ágost, a trianoni diktátum aláírásával kapcsolatos benyomásairól a dokumentumot a magyar kormány nevében kézjegyével ellátó, munkaügyi és népjóléti miniszter. Tíz év távlatából pedig így fogalmazott: "állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafaszárú tollal írtam alá a békeszerződést [...] Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszerített aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszerített és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintem."