A humanista Faludy önteremtése és világteremtése
Blénesi Éva
Faludy György kritikusi fogadtatása sem mentes az olykor mulatságos, máskor nem egészen jóindulatra utaló ellentmondásoktól. Népszerűsége közismert, villoniádáit tartalmazó kötetei valószínűleg jó eséllyel pályáznak a minden idők legkeresettebb magyar verseskötete címére, magam is láttam gépírásos sokszorosítású példányt, fénymásolatos kalózkiadást; régebben került a kezem ügyébe a Londonban 1961-ben megjelentetett verseskötet, az Emlékkönyv a rőt Bizáncról szamizdatos, stencilezett darabja, hallottam megzenésített Faludy-verset énekelni-előadni füstös bárban, színházban, »sanzonesten«, ifjúsági klubban egy árva gitár kíséretével. Tanúja voltam annak, hogy Ifjúsági Művelődési Házban, az egyetem Auditórium Maximumában zsúfolt ház előtt beszélt a költő életéről, a világ dolgairól, a beszélgetést követő dörgő tapsvihar nem akart szűnni, majd csak akkor, amikor a rajongók Faludy-köteteikkel dedikálás céljából szabályosan megrohamozták a nyolcvanadik életévén túl járó költőt. Tanúja voltam annak is, hogy egy vendéglőbe betérve egy ismeretlen férfi szólította meg, csak a kezét akarta megszorítani a költőnek, és megköszönni verseit (Faludy elmondta, hogy nem egyedi est ez). Ugyanakkor a Sőtér István összeállította és valóban legendássá vált antológia, a Négy nemzedék (1948) csupán két versét hozta, s a bemutató sorokat nem Sőtér írta. Nem tudok arról, hogy bármikor is nevezetes »vezető« kritikus rászánta volna magát, hogy fölmérje ennek a költészetnek jelentőségét, átvilágítsa természetét, fürkéssze e páratlan népszerűség titkát. Ha ugyan titokról van szó egyáltalában… irodalomtörténetekből Faludy ki szokott maradni, egy-egy verseskötetének, prózai kötetének megjelenése a számára esemény, nem a kritikusok számára.
Egykor villoniádáit egyként támadta a szakkritika, a »rabi« fordítás törvényeit szegezve a Faludy-líra ellenébe (és nem K. L. Ammer vagy Paul Zech, sem Brecht nevét, estleges előszöveg-voltát, nem vette észre, hogy Faludy a Villon-kötet utószavában kiadta
magát), meg a költőtárs, aki a maga »igazi« (= unalmas) Villonjára esküdött. Még inkább árulkodó az alább idézendő néhány megjegyzés, amely azonban (lehet, hogy akaratlanul?) Faludy jelenség-voltára utal, amely talán több mint irodalom, talán kevesebb, de amelyet felmutatva közelebb juthatunk ahhoz, ami a népszerűség mögött rejtőzik, ami hitelesíti ezt a népszerűséget, és ami jelzi: Faludy rendelkezik olyan hangvétellel, olyan költői beszédmóddal, olyan »poétiká«-val, amely csak az övé, amely része a XX. század magyar irodalmának, és amely, ha nem volna, hiányozna, vagy csak alacsonyabb szinten volna meg.”
A számos probléma közül, amelyet Fried István felvet a Faludy-művek recepciójával kapcsolatban, a költő mellőzöttségét érintőket ragadom ki. Fried gondolatmenetéből kiindulva Csehy Zoltánra szeretnék hivatkozni, aki a költőt méltató Hermész földi látogatása című cikkében úgy fogalmaz: „Faludy Györgyről a ma leghasználatosabb (talán inkább: legdivatosabb) irodalomtörténet, a Kulcsár Szabó Ernőé, egy szót sem szól. Persze, ez nem Faludy hibája. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc költészetét is »utólag« fedezte föl. Szándékosan említem a nagy transsylvaniaival való párhuzamot: biztos vagyok benne, hogy Faludy hatása nélkül a már-már »erdélyi iskolaként« is emlegetett szereplírát művelők aligha volnának azok, akik. (Gondoljunk csak Orbán János Dénes Faludyról írt cikkeire!) Faludy saját énjéről is szerepekbe bújva ír, s csak a felszínes olvasó közelít a referenciálhatóság felől.”
De nemcsak Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetéből maradt ki Faludy, hanem a Gintli Tibor főszerkesztésében legutóbb megjelent Magyar Irodalom című átfogó kötetből is, ha csak figyelembe nem vesszük azt a tényt, hogy egy rövid mondatbeli felsorolás legvégén megemlítik a nevét. „Az 1956-os forradalom idején, illetve az azt megelőző hetekben az Írószövetség tényleges politikai szerephez jutott, az ellenállás egyik szellemi központja volt. (Standeiszky Éva 2005: 172.) A forradalom bukása után a kádári vezetés egyik célja az írók politikai befolyásának tartós visszaszorítása volt. Ennek érdekében és az új pártirányítás, az összes önmagát korábban hatalmi tényezőnek ismerő írói csoporttal, a kommunista írókéval és a népiekével felmondta a bizalmas, illetve a szövetségesi viszonyt. Eközben számos írót letartóztattak. […] Voltak, akik kivándoroltak. Ekkor hagyta el az országot mások mellett Határ Győző, Ignotus Pál és Faludy György. (Kiemelés tőlem: B. É. )” Az idézett rész Az irodalom intézményrendszerének újjászerveződése 1956 után című alfejezetből való. A könyv olvasói értetlenül állhatnak e rövid passzus elolvastán, hiszen nem derül ki számukra belőle, hogy az említett íróknak miért kellett elhagyniuk az országot? De nem esik szó az Irodalmi Újságról sem, így a szóban forgó irodalomtörténetből az sem derül ki, hogy Faludy milyen szerepet töltött be a külhoni magyar irodalom újjászervezésében.
Még mindig az előbb említett irodalomtörténetnél maradva elmondható, hogy az előbbi idézet az említett irodalomtörténet 8., vagyis A második világháború befejezésétől a 70-es évek elejéig című nagyobb fejezet egyik alfejezetéből való. Ha jól belegondolunk, akkor Faludy gazdag költői/írói pályájának minden szakaszában akad olyan alkotás, amelyik beleillene az adott irodalomtörténeti áttekintésbe mind az időkeret, mind pedig a tematika szempontjából. Szerény véleményem szerint egy irodalomtörténésznek, ha egy ilyen nagyszabású vállalkozásba kezd, már csak a szakmai tisztesség okán is valamilyen módon viszonyulnia kell egy Faludy-kaliberű életműhöz, hiszen az – tetszik valakinek vagy nem – egyszerűen MEGKERÜLHETETLEN.
Kiváltképp szembeszökő és elfogadhatatlan a mellőzés, ha egy irodalomtörténeti kiadvány megjelenésének éve egybeesik a Faludycentenárium évével. (részlet)
Kiadó: IRODALMI JELEN KÖNYVEK
Oldalak száma: 431 oldal
Boritó: karton
ISBN: 5948429701502
Kiadás éve: 2011
Ár:
Előjegyezhető
Szeretnél értesítést, ha a termék újra elérhető?